Az idei második mérkőzésen is nagy csatában sikerült nyerni, ezúttal egy utolsó másodperces mezőnygól döntött a New Orleans Saints ellen. Hibákkal tarkított mérkőzésen, kőkemény küzdelemben, -3-as turnover mutatóval sikerült két vállra fektetni Drew Brees-éket és ezzel vissza tudtunk vágni a tavalyi fájó zakóért.
Az egy évvel ezelőtti pontzuhatag után újra offense csatát várt a közvélemény, bár ennyi pontot senki nem várt. Az azonban szinte mindenkit meglepett, hogy az első negyedben senki sem szerzett pontot. A vezetést végül csapatunk szerezte meg egy bravúros blokkolt mezőnygól után, Janoris Jenkins kapta fel a játékszert és egészen az end zone-ig nyargalt vele. A Saints csak egy field goallal tudott válaszolni, így 7-3-as előnnyel várhattuk a második félidőt. Hozzátartozik az első játékrész krónikájához az is, hogy ellenfelünk egyik cornerbackje, P.J. Williams csúnya nyaksérülést szenvedett és nem volt szép látvány ahogyan levitték a pályáról. Rögtön egy közeli kórházba vitték és szerencsére jó hírek érkeztek róla, hiszen a végtagjait tudta mozgatni és az is szóba került, hogy hazarepülhet a csapattal. Remélhetőleg igazak az infók. A harmadik negyedben sikerült fokozni az előnyt egy Josh Brown mezőnygóllal, amit 48 yardról értékesített a rúgónk. Korábban volt egy 53 yardos elrontott kísérlete, de ennyi belefér még tőle is. A New orleans-i offense is magára talált és Willie Snead touchdownja által egyenlő lett az állás. Ezután a kickerek háborúja következett, először Brown 19, majd Lutz 45 yardról szerzett 3 pontot a csapatjának. A végjáték pedig egészen parádés lett, a csúnya Beckham dropnál még fogtuk a fejünket, de Victor Cruz bravúros elkapása után már csak az órát kellett lefuttatni és a 46. Super Bowllal ellentétben most nem a biztos touchdownt, hanem a mezőnygólt választottuk, amit sikerült is berúgni, ezzel pedig minden értelemben a miénk lett a "3 pont".
Az offense a megtett yardok ellenére felemásan szerepelt. Több egyéni teljesítménnyel is elégedettek lehettünk, de valahogy nem állt össze az egész, néhány rossz döntés belerontott az összképbe. A futójáték ezúttal döcögött, bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy egy hete a Raiders bemutatott egy jó futást ez ellen a védelem ellen, egyértelmű volt, hogy erre most jobban odafigyelnek. Rashad Jennings nem sokat tudott csinálni, Shane Vereennek jobban feküdt ez a védelem, de túl jó átlagot ő sem ért el. Igaz tudtuk, hogy nem várhatunk olyan játékot mint a Dallas ellen és amúgy is inkább a passzoktól vártuk az előrehaladást. Ez be is következett, de a red zone-ban sajnos mindig elfogyott a tudomány. Egy hete ezzel nem volt gond, de tavaly többször is rosszul abszolváltuk ezeket a helyzeteket. Pedig elsőre negyedikre is fenn hagyta az offense-t Ben McAdoo, de Sterling Moore sajnos nagyon jól védekezett Beckhamen, így a TD helyett a Saints jöhetett. A második ilyen lehetőséggel sem voltam elégedett. Akkor egymás után kétszer küldtük neki Vereent egy yardról a védőfalnak, ez pedig alapból kudarcra volt ítélve. Ugyan elsőre belefért, hiszen gyorsan indult a játék és az elfáradt védelmeket ilyenkor nagyobb eséllyel lehet elkapni. De másodszorra? Mi értelme volt egy ilyen testalkatú futóra ezt a játékot hívni? A harmadik kísérletnél a labda Larry Donnell felé repült aki kis odafigyeléssel elkaphatta volna azt, de ez nem jött össze és ezúttal már a field goal következett. Elkapóink játéka miatt azonban rendkívül izgatottak lehetünk. A Beckham-Cruz-Shepard hármasban megvan az a potenciál, hogy a liga egyik legjobb sora legyen. Mindhárman 80 yard felett teljesítettek és ugyan OBJ-nek volt a végén egy csúnya dropja, de mindenkinek volt fontos elkapása. Három ilyen WR-t pedig képtelenség négy negyeden át tökéletesen őrizni. A labdára viszont sokkal jobban kell figyelni. Vereen, Cruz és Manning kezéből is ki tudták kapni a szarvasbőrt és ezeket rendre az ellenfél szerezte meg. Utoljára 2006-ban nyert úgy egy csapat, hogy a támadósora nem szerzett touchdownt és legalább ilyen rossz TO mérleggel zártak.
Szerencsénkre a védelem hozta amit kellett, tavalyhoz képest 180 fokos fordulatot vett a csapatrész. Könnyű beleszeretni ebbe az egységbe, mint mikor új csaj érkezik az osztályodba és nem látsz a lila ködtől. Valami hasonló érzésünk lehet olyankor mikor felmennek a pályára JPP-ék. 13 ponton tartani ezt a New Orleans-t nem kis dolog, hétszer puntolt Thomas Morstead, egy hete mindössze kétszer tette meg ugyanezt. Mark Ingramot nem hagytuk futni, az elkapók pedig nem tudtak hosszú játékot csinálni. Ellenfelünk mindössze 23%-os hatékonysággal zárta sikerrel a 3rd down szituációkat, ez pedig alaposan megnehezíti az adott csapat dolgát. A secondary-ben szinte mindenki jól játszott, de a legjobb talán Janoris Jenkins volt. Ugyanakkor nagyon hasznos Landon Collins kőkemény stílusa is és Eli Apple-re sem lehet eddig panasz. Steve Spagnuolo hívásai is ültek, főleg az első félidőben. Végre olyan játékosanyag áll a rendelkezésére, amely alkalmas a kemény blitzekre is, ezekből két sacket sikerült elérni. Persze a védőfalat is meg kell említeni, a Hankins-Harrison páros nagy ász a D line közepén. Olivier Vernon kicsit szürkébb volt a vártnál, de ő is végig küzdött.
Nem volt szép győzelem, de sokat jelenthet még, hogy úja jól jöttünk ki a végjátékból. Már az első félidőben komoly előnyt lehetett volna kiharcolni, de a rossz end zone játék és az eladott labdák miatt az is csoda volt, hogy a miénk lett az előny. Jól felkészített csapat volt ez a Saints, akik száz százalékot nyújtottak, de a tavalyi összecsapás után valamelyest igazságot szolgáltatott a sors. Ráadásul amelyik offense ennyire nem tudja kihasználni a labdaeladásokat és ilyen rossz a 3rd downoknál az a teljes csapat dolgát megnehezíti. A lényeg a 2-0-ás mérleg, jövő vasárnap pedig az eddig nyeretlen Washington Redskins látogat New Yorkba. Inkább így nyerjünk minthogy belehaljunk a szépségbe.
