A liga egyik legrosszabb védelmét sikerült kiállítani 2019-ben, amely egyedül a futások megállítása ellen tudott hellyel-közzel hatásos lenni, de minden másban elbukott. Egyértelmű volt, hogy Pat Shurmur mellett James Bettchernek is új munkaadó után kell néznie, hiszen a gyenge kerettől eltekintve sem  jöttek be az elképzelései. Talán meglepő, de számos korai draft picket találunk a védelmünkben. Vajon jobb teljesítményt kellet volna várni tőlük?

Bár a hivatalos bejelentésre még pár órát várnunk kell, de minden forrás és jel arra mutat, hogy a pénteki sajtótájékoztatóján Eli Manning bejelenti visszavonulását a profi futball világából. Ez természetesen a játékos karrierjére vonatkozik; egyikünk sem lepődne meg, ha ennek ellenére továbbra is a franchise kötelékében maradna. Lássuk, hogy is alakult ez a remek pályafutás.

2007 januárja van, harmincpár éves vagyok, középhaladó szintű sportrajongó. Főleg persze európai foci, de egy ideje már felfigyeltem éjjelenként a Sport TV műsorán az NFL-re, néha elkapom éjjeli csatornaszörfözés közben, sokszor ott is ragadok, ha izgalmasnak tűnik, de mindenfajta elkötelezettség nélkül, hiszen a szabályokat is csak hézagosan ismerem. Most se kapcsolok tovább, a Green Bay (á, erről a csapatról a Jóbarátokban már hallottam!) játszik a New York Giantsszel, a kommentátorok elmondják, hogy az előbbi csapatban egy sikeres veterán az irányító, a másikban pedig egy szokatlan nevű fiatal. Kiemelésről, wild cardról és hasonló részletekről persze fogalmam sincs, nem is ez a fontos: azt tudom, hogy ez valami kieséses meccs, hosszabbításra fut ki, amit végül a Giants nyer meg. Hű, ez de jó volt, ezek után mindenképp érdemes megnézni a Super Bowlt, hiszen az ellenfél idáig mindenkit legyőzött, ami még ebben a viszonylag rövid szezonú ligában sem gyakori. És nem kell hozzá nagy matek, hogy a veretlen csapat mindenkivel szemben toronymagas esélyes. Aztán történt, ami történt: nagy meneküléssel, sisakra préselt labdával és egy hasonlóan körömrágós meccsen az Óriások óriást öltek. Klasszikus mesébe illő történet a legkisebb fiúról, aki mindenkit meglepve győzi le a legjobbakat. Az augusztusi Sport1-ismétlést már a méregdrágán megrendelt (és az amerikai méretezésből következően a szükségesnél három számmal nagyobb) Manning-mezben ültem végig a balatoni nyaralás közben. Még mindig alig értem a játékot, de a lényeg az izgalom. Ő az első és máig egyetlen sportoló, akinek valaha megvettem és viseltem a mezét.

A következő években követem a csapatot, eleinte csak fél szemmel, amikor épp a magyar tévében látható. A játék az USA-ra jellemzően a közvetítésre szabott, nemcsak a látványt és a kísérő külsőségeket, hanem a szabályrendszerét is beleértve – szinte minden héten van egy-egy fordulatos, drámai meccs, sokszor mintha forgatókönyvből játszanának. De még ezen túlmenően is elképesztő ez a srác, ahogy a csapatával sorozatban hozza vissza a reménytelen vereségnek tűnő mérkőzéseket az utolsó percekben, hihetetlenül hideg fejjel, mintha sosem jönne ki a sodrából, egy csepp lámpaláza sem lenne, akármi is az aktuális állás. Aztán jött a 2011-es SB, a játékot már valamivel jobban értve szinte egyáltalán nem bíztam a Giants győzelmében – és ott is sikerült, nem kevesebb izgalom mellett, pontosan olyan találkozón, amiért ízig-vérig rajongani lehet egy csapatért.

Hiszen mindkét meglepetéshez kellett az ügyes irányító mellett a csapat, és főleg az edző. Úgy gondolom, Eli Manninget az említett higgadtságáért, a győzelemben való hitéért, a küzdőszelleméért, a kitartásáért és a sportszerűségéért lehet leginkább szeretni. A 2007-es menekülés és a 2011-es mértani Manningham-passz például örökké emlegetett bravúr, és valahányszor szó lesz róla a jövőben a tévében (vagy szubtéri holoközvetítésben), ezeket fogják bejátszani. De a pályafutására nem a bravúrok a jellemzők, hanem az alázatos munka, vagy ahogy sportnyelven mondani szeretik, a zongoracipelés, ami pedig nem erre a sportágra, és pláne nem erre a posztra jellemző. Kiválóan egymásra találtak Tom Coughlinnal. Az akkori mezőnyből minden bizonnyal senki más nem tudott volna nyerő taktikával előállni a kiváló Pats ellen egyik döntőben sem, és mindkétszer nagyszerű csapat állt a rendelkezésére a megvalósításhoz. Coughlin nélkül nem lehet Manningről beszélni, és biztos vagyok benne, hogy nélküle nem is lett volna belőle az, aki. A karrierje Coughlin utáni szakasza nem is sikerült fényesre, megtanultunk haragudni is rá olykor, és bár csodával határos módon mindvégig megúszta a komolyabb sérüléseket, meggyőződésem szerint a legjobb döntést hozta, hogy most, a negyvenhez közel inkább örökre szögre akasztotta vállvédőt.

Akik ezeket a sorokat olvassák, jól tudják, mekkora statisztikaőrültek az amerikaiak, annyi tényezővel számolnak, hogy gyakorlatilag nincs olyan forduló és pláne Super Bowl, amelyben ne lenne rekord vagy történelmi esemény, akár csak valami egészen abszurd szempontból, például hogy három csomós keleti szélben ballábas rúgó most először szerzett 45 yard feletti mezőnygólt. A napokban minden írott búcsúztatóban megemlítik a Hall of Fame-esélyeit, és ehhez kapcsolódóan a karrierszámait, amiben kétségkívül nem áll túl jól: kerek 50%-os győzelmi mutató, rengeteg eladott labda, minimális rájátszásbeli szereplés, a bloggertársaim részletezik majd. A másik serpenyőben ott a 16 éves karrier szinte folyamatosan kezdőként, és hozzá leginkább a két döntőbeli győzelem és két SB MVP-cím. A magam részéről tök mindegy, hogy végül helyet kap-e a HoF-ben – mivel nincsenek lefektetett szabályai a bekerülésnek, tulajdonképpen ez is csak egy díj a sok közül. Ennek elnyerésétől függetlenül elvehetetlen helye van Eli Manningnek az NFL történetében. És persze a szívünkben.

Köszönjük, Eli!

Azt már korábban tudtuk, hogy Dave Gettleman marad a general managerünk és az edzői stáb is összeállóban van, úgyhogy egyre nagyobb figyelmet kell fordítanunk az előttünk álló szabadügynök piacra. Több játékosunk szerződése is lejár, lássuk kik ők és mihez kezdhetünk velük.

Itt az edzőváltós podcast:

Joe Judge első feladata az edzői stáb összeállítása lesz. Megtudtuk, hogy Thomas McGaughey személyében marad a special coordinatoruk és a WR edző Tyke Tolbert sem távozik. Tegnap jelentették be, hogy Patrick Graham lesz a defensive coordinator, a hírt pedig szerintem nagyon sokan kétkedve fogadták.

Nem Joe Judge volt a legesélyesebb a vezetőedzői állásunkra, azonban mégis ő lett a befutó. Számos pletykát olvashattunk a kinevezésével kapcsolatban, az SNY Giants pedig megpróbált utánajárni az eseményeknek. Ezt fordítom most le.

Mint olvastátok a blog facebook oldalán, Joe Judge lett a következő vezetőedzőnk. Matt Rhule és Mike McCarthy volt a két fő jelöltünk, majd jött a hír, hogy utóbbi lett a Cowboys HC-ja, így Rhule tűnt az állás fő esélyesének. Neki azonban egy elég busás és hosszú szerződést ajánlott a Panthers (7 év, 60 millió dollár), amelyet a csapatunk nem akart megadni neki, így róla is lemaradtunk.

Véget ért a 2019-es NFL szezon, amely még a tavalyibbnál is sikertelenebbül alakult a számunkra, miután az 5-11-es mérleget 4-12-re rontottuk le, az egy évvel ezelőtti 1/6-os draft pozíciót pedig az 1/4-re váltottuk. Egy ilyen sikertelenségnek következményei kell, hogy legyenek, de állítólag ez nem mindenkit fog érinteni, hiszen a hírek szerint nincs veszélyben Dave Gettleman állása.

A mai nappal befejeződik számunkra a 2019-es NFL szezon és ez a nap nemcsak az idény végét jelentheti. Több pletykát is olvashattunk arról, hogy Pat Shurmur és Dave Gettleman helye sem biztos, ami nem is csoda, hiszen egyáltalán nem sikerült előrelépni az elmúlt két szezonban. A legújabb hír az, hogy Steve Tisch teljes tisztogatásba kezdene, míg John Mara a szezonzárótól tenné függővé a jövőt.

Egy pontgazdag mérkőzésen, a játék képéhez képest nagyon nyögvenyelősen, hosszabbítás után sikerült legyűrnünk a csoportrivális Washington Redskins csapatát. Lehet, hogy ezzel lemaradtunk Chase Youngról?

Kínkeserves hetek után, a 4. játéknapot követően sikerült végre nyerni, a szintén gyengélkedő Dolphins-t sikerült két vállra fektetni. Ezzel mi is 3-11-re javítottuk a mérlegünket és könnyen lehet, hogy ez volt Eli Manning utolsó New yorki mérkőzése.

3 forduló híján két szezon telt el az edző és GM váltás után, a csapat pedig soha nem látott mélységekbe zuhant. Még a 2016-ban mutatott teljesítménynél is gyengébbek vagyunk és az új rezsim második szezonja gyengébb mint az első. Ez komoly aggodalomra ad okot, illetve újabb azonnali változtatásokat igényel. A források szerint eléggé biztos Pat Shurmur elküldése, de őt követheti Dave Gettleman is. Lássuk mit szúrt el a general managerünk.

Egy dolgot megtanultam az elmúlt néhány évben (részben a szeretett csapatunk miatt): nincs olyan, hogy valami nem lehet rosszabb. Mindig van lejjebb és bárki alul tudja múlni magát. Egy ilyennek voltunk a szemtanúi kedd hajnalban.

Az elmúlt három szezonban csak a bosszankodásból jutott ki nekünk, sorozatban harmadszor fogunk a liga aljában végezni. Egyedül a relatíve reményteljes fiatal játékosaink miatt lehetünk valamennyire bizakodóak, más pozitívumot  nem látok. A kérdést azonban itt is fel kell tenni: valóban ők jelentik a jövőnket, vagy csak a kevés tapasztalatuk miatt látjuk őket jobbnak a képességeiknél? Erre keresek most választ.