2007 januárja van, harmincpár éves vagyok, középhaladó szintű sportrajongó. Főleg persze európai foci, de egy ideje már felfigyeltem éjjelenként a Sport TV műsorán az NFL-re, néha elkapom éjjeli csatornaszörfözés közben, sokszor ott is ragadok, ha izgalmasnak tűnik, de mindenfajta elkötelezettség nélkül, hiszen a szabályokat is csak hézagosan ismerem. Most se kapcsolok tovább, a Green Bay (á, erről a csapatról a Jóbarátokban már hallottam!) játszik a New York Giantsszel, a kommentátorok elmondják, hogy az előbbi csapatban egy sikeres veterán az irányító, a másikban pedig egy szokatlan nevű fiatal. Kiemelésről, wild cardról és hasonló részletekről persze fogalmam sincs, nem is ez a fontos: azt tudom, hogy ez valami kieséses meccs, hosszabbításra fut ki, amit végül a Giants nyer meg. Hű, ez de jó volt, ezek után mindenképp érdemes megnézni a Super Bowlt, hiszen az ellenfél idáig mindenkit legyőzött, ami még ebben a viszonylag rövid szezonú ligában sem gyakori. És nem kell hozzá nagy matek, hogy a veretlen csapat mindenkivel szemben toronymagas esélyes. Aztán történt, ami történt: nagy meneküléssel, sisakra préselt labdával és egy hasonlóan körömrágós meccsen az Óriások óriást öltek. Klasszikus mesébe illő történet a legkisebb fiúról, aki mindenkit meglepve győzi le a legjobbakat. Az augusztusi Sport1-ismétlést már a méregdrágán megrendelt (és az amerikai méretezésből következően a szükségesnél három számmal nagyobb) Manning-mezben ültem végig a balatoni nyaralás közben. Még mindig alig értem a játékot, de a lényeg az izgalom. Ő az első és máig egyetlen sportoló, akinek valaha megvettem és viseltem a mezét.

A következő években követem a csapatot, eleinte csak fél szemmel, amikor épp a magyar tévében látható. A játék az USA-ra jellemzően a közvetítésre szabott, nemcsak a látványt és a kísérő külsőségeket, hanem a szabályrendszerét is beleértve – szinte minden héten van egy-egy fordulatos, drámai meccs, sokszor mintha forgatókönyvből játszanának. De még ezen túlmenően is elképesztő ez a srác, ahogy a csapatával sorozatban hozza vissza a reménytelen vereségnek tűnő mérkőzéseket az utolsó percekben, hihetetlenül hideg fejjel, mintha sosem jönne ki a sodrából, egy csepp lámpaláza sem lenne, akármi is az aktuális állás. Aztán jött a 2011-es SB, a játékot már valamivel jobban értve szinte egyáltalán nem bíztam a Giants győzelmében – és ott is sikerült, nem kevesebb izgalom mellett, pontosan olyan találkozón, amiért ízig-vérig rajongani lehet egy csapatért.

Hiszen mindkét meglepetéshez kellett az ügyes irányító mellett a csapat, és főleg az edző. Úgy gondolom, Eli Manninget az említett higgadtságáért, a győzelemben való hitéért, a küzdőszelleméért, a kitartásáért és a sportszerűségéért lehet leginkább szeretni. A 2007-es menekülés és a 2011-es mértani Manningham-passz például örökké emlegetett bravúr, és valahányszor szó lesz róla a jövőben a tévében (vagy szubtéri holoközvetítésben), ezeket fogják bejátszani. De a pályafutására nem a bravúrok a jellemzők, hanem az alázatos munka, vagy ahogy sportnyelven mondani szeretik, a zongoracipelés, ami pedig nem erre a sportágra, és pláne nem erre a posztra jellemző. Kiválóan egymásra találtak Tom Coughlinnal. Az akkori mezőnyből minden bizonnyal senki más nem tudott volna nyerő taktikával előállni a kiváló Pats ellen egyik döntőben sem, és mindkétszer nagyszerű csapat állt a rendelkezésére a megvalósításhoz. Coughlin nélkül nem lehet Manningről beszélni, és biztos vagyok benne, hogy nélküle nem is lett volna belőle az, aki. A karrierje Coughlin utáni szakasza nem is sikerült fényesre, megtanultunk haragudni is rá olykor, és bár csodával határos módon mindvégig megúszta a komolyabb sérüléseket, meggyőződésem szerint a legjobb döntést hozta, hogy most, a negyvenhez közel inkább örökre szögre akasztotta vállvédőt.

Akik ezeket a sorokat olvassák, jól tudják, mekkora statisztikaőrültek az amerikaiak, annyi tényezővel számolnak, hogy gyakorlatilag nincs olyan forduló és pláne Super Bowl, amelyben ne lenne rekord vagy történelmi esemény, akár csak valami egészen abszurd szempontból, például hogy három csomós keleti szélben ballábas rúgó most először szerzett 45 yard feletti mezőnygólt. A napokban minden írott búcsúztatóban megemlítik a Hall of Fame-esélyeit, és ehhez kapcsolódóan a karrierszámait, amiben kétségkívül nem áll túl jól: kerek 50%-os győzelmi mutató, rengeteg eladott labda, minimális rájátszásbeli szereplés, a bloggertársaim részletezik majd. A másik serpenyőben ott a 16 éves karrier szinte folyamatosan kezdőként, és hozzá leginkább a két döntőbeli győzelem és két SB MVP-cím. A magam részéről tök mindegy, hogy végül helyet kap-e a HoF-ben – mivel nincsenek lefektetett szabályai a bekerülésnek, tulajdonképpen ez is csak egy díj a sok közül. Ennek elnyerésétől függetlenül elvehetetlen helye van Eli Manningnek az NFL történetében. És persze a szívünkben.

Köszönjük, Eli!