Minden szezon előtt izgatottan várjuk a leendő újoncaink szereplését, hiszen a draftról kell csapatot építeni. Ezekről a játékosokról azonban sokszor túl hamar próbálunk véleményt alkotni és a kezdeti izgalmat a csalódottság követi. Számos rookie brillírozott az előszezonban, így hatalmas hype van a fiataljainkon, ráadásul a tavalyi class is igen jól néz ki. Vajon ezt fogjuk gondolni 4-5 év múlva is?

Egyértelműen sikerre volt ítélve a tavalyi évfolyamunk, hiszen Saquon Barkley a hírnevének megfelelően mutatkozott be és jogosan lett a legjobb újonc a támadók között. Az első körbe várták Will Hernandezt, így szinte stealnek számított a 34-dik választásnál. Azonnal megmutatkozott a rendíthetetlen stílusa. Megvan a remény Lorenzo Carterben is, hogy veszélyes pass rusher legyen, ahogy a podcastben mondtam én nagyjából egy Matt Judon szerű fejlődést várok tőle. Még nála is jobb volt B.J. Hill, aki az első naptól kezdve kezdő lett és 5,5 sackig jutott. Négy játékosunk lesz kezdő, ráadásul R.J. McIntosh is hasznos lehet rotációs emberként. Minden okunk megvan az optimizmusra.

Idén Daniel Jones-ról szólt az előszezon. Egy-egy hiba kivételével mindent precízen csinált, úgy dolgozott, ahogyan azt a legszebb álmunkban vártuk. Halványabb volt nála Dexter Lawrence, de a testalkatát meghazudtoló atletikus képességét így is megmutatta már. A sérülése miatt viszonylag keveset láttunk DeAndre Bakerből, de jó jel, hogy azonnal a kezdőben találta magát. Korrekt teljesítményt nyújtott a több sacket is szerző Oshane Ximines, Julian Love és Ryan Connelly pedig az ösztöneivel emelkedett ki. Szép sztorit „rendeztet” Corey Ballentine, aki egy lövöldözés során elveszítette a csapattársát, azonban képes volt ezen felülemelkedni és csak a játékra koncentrált.

Kicsit kanyarodjunk vissza az időben, hiszen a 2014-es class-ról is hasonló elképzeléseink voltak. Sorra döntötte a rekordokat Odell Beckham Jr. és a rémálmunkban sem tudtuk volna elképzelni, hogy hasonlóan végződik a New yorki kalandja. Úgy tűnt, hogy van egy remek centerünk Weston Richburg személyében, aki évekig a posztja egyik legjobbja lehet a ligában. Jay Bromley a rotációba került be. 7 touchdownt szerzett újoncként Andre Williams és rögtön arról kezdtek el sugdolózni a szurkolók, hogy akár Brandon Jacobs rekordját is megdöntheti. Nat Berhe sem tűnt totál fogalmatlannak, korrekt special teamernek tűnt. Lényegesen jobb volt nála Devon Kennard, aki már újoncként is a kezdőcsapatban kapott lehetőséget és megmutatta miért volt anno az egyik legjobb középiskolai játékos. Nem volt ilyen szerencsés Bennett Jackson, akinek elsősorban a sérülésekkel kellett megküzdenie.

Azt gondoltuk az első évük után, hogy leakasztottunk egy future HoF WR-t, egy kiváló centert, egy erőfutót, aki 4-5 évig simán kezdő lehet, valamint végre lett egy jó képességű linebackerünk. Ehhez képest Beckhamet egy évvel a hosszabbítása után elcseréltük, Richburg sokat volt sérült és gyakorlatilag fel sem merült, hogy hosszabbítsunk vele, Williams két szezon után repült, Kennard pedig már Detroitban van. Valahogy nem ez volt az elképzelésünk arról az évfolyamról, amelyet az egyik legjobbnak kiáltottak ki. Még egy NFL.com-os sorozat is készült a játékosmegfigyelésünkről és szemmel láthatóan elégedett voltak a fejeseink. Persze részben benne volt a gyengélkedésben az is, hogy az edzői munka sem volt mindig megfelelő és összességében egy gyenge csapattal rendelkeztünk. Ez azonban egy olyan intő jel, amely megtanítja megfelelően bánni az embert egy újonccal.

Nem szabad egy-egy nagy játék után a kezdőbe követelni, pláne nem úgy, ha a játékosbörze harmadik napjáról érkeztek. Ezért kerekedik ki olyankor a szemem, amikor azt látom egy (tengerentúli mielőtt bárki is beszólna) kommentben, hogy Darius Slaytont Stefon Diggs-hez hasonlítják. Persze, volt néhány szép edzése, de jelenleg is sérüléssel bajlódik és a tavaszi minicamp idején nem egy dropot mutatott be. Valahogy az is kimaradt az emberek emlékezetéből, hogy mennyi átadást engedélyezett Julian Love és Corey Ballentine. A tavalyi évfolyamból sem biztos, hogy telitalálat lett a Hernandez-Carter-Hill hármas. Szüksége lenne Hernandeznek még némi fejlődésre ahhoz, ha valóban top 10 környéki guard szeretne lenni. Vajon mennyire lesz konzisztens Carter? Rendre meg tudja verni az előtte álló tackle-t vagy csak egy-egy játéknál lesz igazán jó? Fel kell tenni ugyanezt a kérdést Hillnél is, akinek a statisztikáját megdobta a Bears elleni 3 sack.

A félreértések elkerülése végett nem lehúzni szeretném az idei és a tavalyi class-t. El kell ismerni, hogy az egyik legkirályabb érzés, amikor valamelyik újoncunk bemutat egy szép play-t és egyértelmű, hogy ezekkel a játékosainkkal sokkal megengedőbbek vagyunk. Az is teljesen rendben van, hogy sok esetben már az első év egyértelmű jelzést ad arra, hogy ki milyen képességekkel rendelkezik. Túl hamar azonban nem szabad ítéletet mondani. Anno Ereck Flowers és Landon Collins is borzasztó évet produkált, előbbi meg is ragadt azon a szinten, utóbbi azonban a liga egyik legjobb védője volt egy szezonnal később. Azt pedig pláne nem értem mikor valakit csakis az edzésmunkája és néhány preseason meccs után sztárolnak. Emlékezzünk vissza tavaly Davis Webbre, akitől mindenki el volt ájulva, aztán nála már augusztusban borult a bili. Összességében azt tudom leírni, hogy erősnek tűnik Dave Gettleman két draftja és valóban optimisták lehetünk a játékosainkkal, hiszen általában jól draftol a general managerünk. A hátsó körökben viszont mint mindenki, így ő is a sötétben tapogatózik, szóval nálam a fiatalokkal szemben megmarad a visszafogott hurráhangulat és próbálok majd a helyén kezelni egy-egy TD-t vagy egy INT-t. Nagyon sok nálunk a kérdőjel, amelyekre csak a mérkőzések fognak választ adni.